Szólnom kell, ha már a tudomány emberei tudatlanságukban nem hajlandók megfogadni tanácsomat. A legteljesebb mértékben akaratom ellenére való kifejtenem az okokat, melyek miatt felemelem szavamat a Déli-sark tervezett lerohanása - a nagyszabású kövületkutatás, az ősi jégburok széles körű fúrása és megolvasztása - ellen. Leginkább azért húzódozom, mert lehet, hogy figyelmeztetésem hiábavaló lesz.
A tények, amelyeket föl kell tárnom, bizonnyal kételyeket fognak ébreszteni; pedig ha kirostálnék minden bizarrnak vagy hihetetlennek tűnhetőt, akkor semmi sem maradna. Mellettem szólnak majd ez idáig visszatartott, közönséges és légi felvételeink, mert borzasztóan élethűek és szemléletesek, de azokat is meg fogják kérdőjelezni, tudván, mi mindenre képes a fortélyos hamisítás. Rajzainkat természetesen a nyilvánvaló szélhámosságnak járó gúnykacaj fogadja majd, annak ellenére, hogy műértő embereknek föl kellene figyelniük és el kellene töprengeniük az idegenszerű technikán.
A tudományos élet ama néhány vezéralakjának józan eszéhez és tekintélyéhez kell folyamodnom, akik annyira független elmék, hogy adataimat önnön fertelmes meggyőző erejük vagy néhány ősi és rejtélyes legendakör fényében mérlegeljék, másrészt megfelelő befolyással bírnak, és így visszatarthatják a felfedezőket, még mielőtt bárminemű elhamarkodott és túlságosan is nagyralátó vállalkozásra kerülne sor a hallucináció ama hegyei között. Balszerencsés módon olyan, viszonylag jelentéktelen, csupán egy kis egyetemet képviselő embereknek, mint jómagam és társaim, csekély esélyünk van rá, hogy szavunk lehúzza a mérleg serpenyőjét, ott, ahol szélsőségesen bizarr vagy fölöttébb vitatható kérdések kerülnek terítékre.
Továbbá az is ellenünk szól, hogy a szó legszorosabb értelmében nem vagyunk az érintett ágazatok szakértői. Én, mint geológus, kizárólag azért vállaltam a Miskatonic Egyetem expedíciójának vezetését, hogy a gépészeti tanszékünk élén álló Frank H. Pabodie professzor tervezte kitűnő fúróberendezéssel mélyszinti kőzet- és talajmintákat vegyek a Déli-sark különböző pontjairól. Egyetlen más téren sem óhajtottam a pionír szerepét játszani, csak abban reménykedtem, hogy az új gépezettel a hagyományos gyűjtési módszerekkel hozzáférhetetlen anyagokat is felszínre hozhatunk az előttünk földerített területeken.
Pabodie gépe, mint a közönség már tudja jelentéseinkből, egyedülállóan új találmány, mert könnyű, hordozható és egyesítvén a közönséges artézi fúrás elvét a kis keresztmetszetű kőzettúráséval, képes gyorsan megbirkózni a változó keménységű rétegekkel. Az acél fúrófej, a kapcsolórudak, a benzinmotor, az összehajtható, fából ácsolt torony, a robbantóberendezés, a kábelek, a törmelékeltávolító tányérfúró, a tíz centiméter átmérőjű és egészen háromszáz méter mélységű fúrásokig alkalmazható, szétszedhető csővezeték a szükséges tartozékokkal együtt nem nyomott annyit, amit huszonegy kutya el ne húzhatott volna három szánon. Ez az ügyes alumíniumötvözetnek volt köszönhető, amelyből a legtöbb fémtárgy készült. A négy nagy Dornier-aeroplán, amelyeket kimondottan a déli-sarki fennsík fölötti iszonyatos magasságokban történő repülésre terveztek, a Pabodie-féle üzemanyag-előmelegítővel és gyorsindítóval kiegészítve alkalmas volt rá, hogy expedíciónkat elszállítsa a nagy jégfal lábánál kialakított támaszpontról a kontinens belsejének különböző pontjaira, ahonnan megfelelő számú kutyával utazhattunk tovább.
Azt terveztük, hogy akkora területet fogunk átkutatni, amekkorát egy déli-sarki évszak - vagy, ha feltétlenül szükséges, ennél hosszabb idő - alatt lehetséges, elsősorban a Ross-tengertől délre eső fennsíkon és hegyláncok között, abban a tartományban, amelyet Shackleton, Amundsen, Scott és Byrd különböző alapossággal már föltárt. Úgy számítottunk, hogy ha gyakran költöztetjük táborunkat repülőgépeinkkel egymástól távol eső, így földtanilag is eltérő helyekre, akkor páratlan anyagot hozhatunk felszínre, főleg abból a prekambriumi rétegből, amelyből eddig igen korlátozott mennyiségű déli-sarki lelet került elő. Ezenkívül szerettünk volna minél változatosabb mintákat venni a kövületekben gazdag felső kőzetrétegekből, mivel a halál és a jég eme sivár birodalmának őstörténete az egyik legfontosabb támpont Földünk múltjának megismeréséhez. Az Antarktiszon, melynek hemzsegő növény- és állatvilágából mára csak a zuzmók, tengeri állatok, pókfélék és az északi peremvidék pingvinjei maradtak meg, köztudottan mérsékelt, sőt délszaki időjárás uralkodott valaha, és mi ezt a tudást szerettük volna árnyaltabbá, részletesebbé és pontosabbá tenni. Ha egy közönséges fúrásnál kövületeket sejtető nyomokra bukkannánk, szélesebbre robbantjuk a nyílást, hogy használható méretű és állapotú mintákhoz jussunk.
Azoknál a fúrásoknál, amelyeknél a legfelső talaj- vagy sziklaréteg határozza meg a mélységet, a kitakart vagy majdnem teljesen takaratlan területekre, vagyis a lejtőkre és hegyekre kellett szorítkoznunk, mert a mélyebb szinteket egy-két mérföldes vastagságban fedte a tömör jég. Nem engedhettük meg magunknak, hogy ilyenre pazaroljuk a fúrót, noha Pabodie egyik tenne szerint rézelektródokat süllyeszthetnénk a vastag fúrási rétegekbe, és a benzinmotoros dinamó fejlesztette árammal megolvaszthatnánk egy szűk körben a jeget. Ugyanezt a tervet - amelynek végrehajtására a mienkhez fogható expedíció keretében csupán kísérleti jelleggel kerülhetett volna sor- szándékszik megvalósítani a küszöbön álló Starkweather-Moore-féle expedíció, mindama figyelmeztetések ellenére, amelyeket a sarkvidékről való visszatértünk óta hoztam nyilvánosságra.
A közvélemény az Arkham Advertisernek és az Associated Pressnek küldött gyakori rádiójelentéseinkből, valamint Pabodie és jómagam későbbi cikkeiből ismeri a Miskatonic-expedíciót. Négyen voltunk az egyetemről: Pabodi és Lake, a biológus, Atwood, a fizikus - egyben meteorológus - és jómagam, aki a geológiát képviseltem, és a névleges parancsnok voltam. Tizenhat kisegítőt vittünk magunkkal: a Miskatonic hét továbbképzős hallgatóját és kilenc tapasztalt gépészt. Tizenketten képesített pilóták voltak, és két ember kivételével valamennyien értettek a rádió kezeléséhez. Nyolcan - köztük Pabodie, Atwood és én - járatosak voltak a szextáns és iránytű segítségével történő navigálásban. Rajtuk kívül teljes személyzet irányította a sarki körülményeknek megfelelően megerősített, gőzkazánnal kiegészített, hajdan cethalászatra szolgáló két hajónkat is.
A Nathaniel Derby Pickman Alapítvány és néhány magánszemély pénzelte az expedíciót, ennélfogva, az elmaradt hírverés ellenére is, rendkívül alapos volt a felkészülés. A kutyákat, szánokat, gépeket, tábori felszerelést, öt szétszedett repülőgépünk darabjait Bostonba szállították, és ott hajózták be. Pazar bőségű felszerelésünk volt saját céljainkra, és mind a tartalékok és az életrend, mind a szállítás és táborverés tekintetében figyelembe vettük nagynevű elődeink ragyogó példáját, kik a közelmúltban jártak a Déli-sarkon. Épp az ő szokatlanul nagy számuknak és fényes hírűknek tulajdonítható, ha expedíciónk mégoly nagyszabású volta ellenére sem keltett túlzott feltűnést.
Mint az újságok megírták, 1930. szeptember másodikán futottunk ki a bostoni kikötőből, komótosan lehajóztunk a part mentén, átkeltünk a Panama-csatornán, megálltunk a Samoán és a tasmániai Hobartban, ahol berakodtuk utolsó készleteinket. Expedíciónk egyetlen tagja sem járt még sarkvidéken, ezért feltétel nélkül rábíztuk magunkat kapitányainkra, a sarki vizek veterán cethalászaira: J. B. Douglasra, aki a kétárbocos Ackhamen kívül valamennyi tengeri erőnket irányította, és Georg Thorfinnssenre, a Mískatonic bárka parancsnokára.
Ahogy magunk mögött hagytuk a lakott világot, északon egyre mélyebbre süllyedt a nap, és minden estével tovább lebegett a szemhatáron. Körülbelül a déli szélesség 62°-nál pillantottuk meg az első jéghegyek asztalszerű, függélyes oldalú tömbjeit, és még el sem értük a sarkkört, amelyen október huszadikán, kellően sajátságos szertartások közepette haladtunk át, amikor már alaposan meggyűlt a bajunk a jégtáblákkal. A hosszú trópusi utazás után eléggé zavart a hűlő levegő, ám próbáltam megkeményíteni magam; hogy elviseljem az időjárás legcudarabb rigolyáit. Sokszor gyönyörködtem lenyűgözötten a különös légköri jelenségekben, köztük is egy meghökkentően élethű káprázatban - ekkor láttam először délibábot -, amely minden képzeletet felülmúló kozmikus kastélyok csipkés ormaivá bűvölte a távoli jéghegyeket.
Átnyomakodva a jégmezőn, amely szerencsére nem volt sem túl széles, sem túl torlaszos, a déli szélesség 67° és a keleti hosszúság 175°-nál visszaértünk a nyílt vízre. Október huszonhatodika reggelén déli irányban jeges szárazulat erős fénye csillant a szeműnkbe, és még déli tizenkettőre sem járt az idő, amikor izgalomtól lázas pillantásunk előtt feltárult az egész látóhatárt betöltő, hóbilincses, hatalmas, gőgös hegylánc. Hát itt volt végre az ismeretlen, óriási földrész, a fagyott halál rejtelmes birodalmának előhírnöke! Alighanem annak az Admirality-hegységnek az ormait látjuk, amelyet Ross fedezett föl, és most reánk vár, hogy az Adare-fokot megkerülve addig hajózzunk a Viktória-föld keleti partja mentén, amíg a déli szélesség 77°9'-nél meg nem találjuk kiszemelt táborhelyünket a McMurdo-szoros partján, az Erebus-tűzhányó lábánál.
Az utazás utolsó szakasza színpompás volt, és képzeletgyújtó. Nyugaton a titkok hatalmas, kopár csúcsai komorlottak, a délidő alacsonyan és az éjfél még annál is alacsonyabban járó, a déli szemhatárt horzsoló napjának sugarai hályogos rőt fénybe vonták a fehér havat, a kékes jeget és vizet, a gránitmeredélyek csupasz fekete foltjait., A sivár bérceken neki-nekilóduló dühvel söpört végig a rettenetes déli-sarki szél; glissandóiban hébe-korba széles skálán mozgó szilaj flótázás dallama sejlett elmosódottan, amelyet én valamilyen ösztönös emlék miatt nyugtalanítónak, sót bizonytalanul fenyegetőnek találtam. Volt valami a tájban, amitől Nyikolaj Rerih különös és torokszorító ázsiai festményeire kellett gondolnom és a még különösebb és meg torokszorítóbb leírásokra, amelyekkel az őrült arab Abdul Alhazred ecseteli a gonosz regék övezte Leng fennsíkját az iszonyatos Necronomiconban. Később nagyon bántam, hogy egyáltalán belenéztem a kollégiumi könyvtárban abba a szörnyű írásba:
November hetedikén, miután egy időre elvesztettük szem elől a nyugatnak torlódó hegyláncot, elhaladtunk a Franklin-sziget mellett; a következő napon megpillantottuk magunk előtt a Parry-hegység hosszú falát, a Ross-szigeten pedig az Erebus és a Terror kúpjait. Itt húzódott kelet felé a nagy jégfal alacsony, fehér vonala, amely a québeci sziklabércekhez hasonlóan, hatvan méterre felágaskodva hirdette, hogy innen nem lehet továbbmenni dél felé. Délután beléptünk a McMurdo-szorosba, és a parttól távol álltunk meg, a füstölgő Erebus-hegy szélárnyékában. Mint japán nyomaton a szent Fudzsijama, meredt a keleti égnek a salaktót kérges, körülbelül 3800 méteres kúp, mögötte fehéren, látomásszerűen derengett a 3270 méter magas, kialudt Terror.
Az Erebus időnként füstöt pöffentett, és az egyik továbbképzős - egy Danforth nevű, ragyogóan tehetséges fiatal fickó - rámutatott a havas lejtő lávaszerű képződményeire, és megjegyezte, hogy csakis ez az 1840-ben fölfedezett csúcs ihlethette meg Poe-t, amikor ezt írta hét év múlva:
?Mint nyugtalan láva szaladt,
Yaanek-hegyi lávasodorban,
Mely távoli sarkra halad.
Mely zúg, zúg a lávasodorban
Az északi sarkra halad.
Danforth habzsolta a bizarr olvasmányokat, és rengeteget beszélt Poe-ról. Egyébként bennem is feltámadt a kíváncsiság, az egyetlen hosszabb lélegzetű Poe-mű, a zaklató és rejtelmes Arthur Gordon Pym délsarki jelenete miatt. A sivár parton és a háttérben, a gőgös jégfalon groteszk pingvinmiriádok rikácsoltak és csapkodtak szárnyaikkal; sok kövér fókát is láttunk a vízben úszkálva vagy a lassan sodródó széles jégtáblákon elterülve.
Kilencedike hajnalán, valamivel éjfél után sok fáradság után sikerült kiszállnunk a Ross-szigeten apró csónakjainkból. Lefektettük a két hajóra vezető kábeleket, és nekiláttunk, hogy egy mentőtutajforma készséggel partra szállítsuk a felszerelést. Szívbe markoló és ellentmondásos érzés volt délsarki földre tenni a lábunkat, akkor is, ha Scott és Shackleton expedíciói itt már megelőztek bennünket. Csupán ideiglenes tábort vertünk a fagyott parton, a tűzhányó Iába előtt, mert a főhadiszállás ott maradt az Arkham fedélzetén. Partra tettük a fúróberendezést, a kutyákat, a szánokat, sátrakat, készleteket, benzintartályokat, a kísérleti jégolvasztót, a közönséges és a légi felvételekhez való fényképezőgépeket, a szétszedett aeroplánokat és a rajtuk található rádiókon kívül még három kis hordozható készüléket. Ezeknek segítségével a déli szárazföld bármelyik pontjáról, amelyet vélhetőleg meg fogunk látogatni, összeköttetést létesíthetünk az Arkham nagy rádiójával. A külvilággal kapcsolatot tartó hajórádió feladata lesz továbbítani a sajtóközleményeket Massachusettsbe, az Arkham Advertiser Kingsport Head-i nagy teljesítményű rádió adó-vevőjéhez. Abban reménykedtünk, hogy egyetlen délsarki nyár alatt megvalósíthatjuk terveinket, ám ha ez lehetetlennek bizonyulna, az Arkhamen fogunk telelni, és a Miskatonicet még a jég beállta előtt felküldjük északra a jövő nyári utánpótlásért.
Nem szükséges elismételnem, amit az újságok már megírtak munkánk nyitányáról: a felkapaszkodásról az Erebusra, sikeres fúrásainkról a Ross-sziget különböző pontjain, a különleges gyorsaságról, amellyel Pabodie gépe áttúrta még a tömör sziklarétegeket is, a kés jégolvasztó ideiglenes kipróbálásáról, nyaktörő utunkról szánokkal és készletekkel a nagy jégfalra és a tetején ütött táborban az öt hatalmas aeroplán összeállításáról. Szárazföldi csapatunk - húsz ember és ötvenhét alaszkai szánhúzó kutya - kiváló egészségnek önrendelt, bár az is igaz, hogy még nem találkoztunk valóban öldöklő hideggel vagy orkánokkal. A hőmérő többnyire mínusz tizenhét és mínusz hat, illetve mínusz négy fok között ingadozott és az új-angliai telek hozzászoktattak bennünket az ilyen zord időhöz. A jégfalon ütött tábor félig átmeneti jellegű volt: benzin, élelmiszer, dinamit és egyéb felszerelések tárolására szántuk.
Repülőgépeink közül csak négyre volt szükségünk a fúróberendezés szállításához, az ötödiket egy pilótával és két tengerésszel otthagytuk a raktárnál, mintegy összekötő láncszemként, hogy akkor is el lehessen érni bennünket az Arkhamről, ha minden felderítő aeroplánunk eltévedne. Később, amikor már nem költözködünk, egyet-kettőt arra fogunk használni, hogy oda-vissza szállítson a raktár és a nagy fennsíkon, az innen hat-hétszáz mérföldre, a Beardmore-gleccser mögött levő másik állandó táborunk között. Noha a szemtanúk szinte egybehangzóan emlegetik a fennsíkról alázúduló, rémítő szeleket és viharokat, úgy határoztunk, hogy a takarékosság és a hatékonyság érdekében vállaljuk a kockázatot, és lemondunk az átmeneti táborokról.
A rádiójelentések beszámoltak csapatunk november huszonkilencedikei, négy lélegzetelállító óráig tartó repüléséről a roppant ormoktól keletre, a magas jégmező felett, a rejtelmes csöndben, amelyben csupán motorjaink zaja vert visszhangot. A szél csak mérsékelten alkalmatlankodott, és a rádióiránytűk átsegítettek az egyetlen tejsűrű ködön, amellyel találkoztunk. Amikor a 83. és .84. hosszúsági fok között felkomorlott előttünk az óriási meredély, tudtuk, hogy elértük a Beardmore-gleccsert, a világ leghatalmasabb gleccservölgyét, és a megfagyott tenger most adta át helyét a zord parti hegységnek. Csak most léptünk be igazából a legmélyebb dél időtlen idők óta halott, fehér világába. Alighogy ez tudatosult bennünk, keleten már meg is pillantottuk a messzeségben a majdnem 4500 méter magasan tornyosodó Nansen-csúcsot.
A déli támaszpont sikeres kiépítése a gleccser fölött, a szélesség 86°7?-én, a keleti hosszúság 174°23'-nél, a tüneményesen gyors és hatékony fúrások és robbantások a különböző pontokon, amelyeket szánon és rövid repülőutakkal értünk el, már a történelemre tartozik. Az is, hogyan mászta meg lelkesen és diadallal a Nansen-csúcsot december 13-tól 15-ig Pabodie és két továbbképzős hallgató: Gedney és Carroll. Körülbelül 2500 méter magasan lehettünk a tengerszint fölött, és amikor a kísérleti fúrásoknál itt-ott alig 3,5 méternyire a hó és jég alatt szilárd talajba ütközött a fúrófej, nem kíméltük a kis olvasztóberendezést, lyukakat mélyítettünk, és dinamittal robbantottunk olyan helyeken, ahol a korábbi felfedezők nem is álmodhattak kőzetminták vételéről. Az így felszínre hozott prekambriumi gránit és a kitüremkedő homokkő igazolta feltételezésünket, hogy ez a fennsík összefügg a nyugat felé húzódó irdatlan szárazulattal, viszont különbözik a Dél-Amerika alá benyúló keleti résztől, amelyet mi a Ross- és Weddel-tengerek befagyott összefolyásával elválasztott, különálló, kisebb kontinensnek gondoltunk, noha azóta Byrd megcáfolta ezt a feltételezést.
Amint a fúrás után kirobbantott homokkő feltárta természetét a vésőnek, ép és töredékes, hallatlanul érdekfeszítő kövületekre bukkantunk: páfrányokra, tengeri moszatokra, háromkaréjú rákokra, tengeri liliomokra és puhatestűekre, úgymint pörgekarúakra és haslábúakra, amelyek mind rendkívüli jelentőségteljesnek tűntek a vidék őstörténete szempontjából. Volt még egy legszélesebb átmérőjénél 30 centiméter hosszú, háromszögletű, rovátkolt fura nyom, amelyet Lake rakott össze a mélyfúrásban végrehajtott robbantások után felszínre került három palatörmelékből. Ezek a nyugati Queen Alexandra-hegység kőzetéből származtak; és Lake mint biológus, szokatlanul elgondolkodtatónak és izgalmasnak találta a furcsa nyomot, bár szerintem a hullámeffektus valamely következménye lehetett, mely oly igen elterjedt üledékes kőzetekben. A pala nem egyéb, mint metamorfi képződmény, belesajtolt üledékréteggel, és mivel a nyomás mindent rendellenessé torzíthat, nem értettem, miért e hallatlan álmélkodás a sávos háromszögön.
1931. január hatodikán Lake, Pabodie, Danforth és a hat másik hallgató, négy gépész és jómagam két nagy aeroplánon átröpültük a déli pólust. Közben egyszer kényszerültünk leszállni a felső légrétegekben hirtelen feltámadó szél miatt, amely szerencsére nem erősödött a szokásos viharrá. Mint az újságok megírták, ez egyike volt felderítőútjainknak, melyek során olyan területeken kutattunk topográfiai újdonságok után, amelyeket elődeink a sarkkutatásban nem érhettek el. Korábbi repüléseink kiábrándítóak voltak ebből a szempontból, bár ezek ajándékoztak meg néhány elbűvölően képzeletdús és csalóka délsarki délibábbal, amiből hajóutunk során kaptunk már egy rövid ízelítőt. Messzi hegyek lebegtek az égen, mint elvarázsolt városok, és az éjféli alacsony nap mágiájától gyakran úszott Dunsany' álmainak és kalandszomjú vágyainak aranyában, ezüstjében és bíborában a fehér világ. Felhős napokon meglehetősen kemény dió volt a repülés, mert az ég és a havas föld hajlamos volt összeolvadni egyetlen titokzatos opálszín űrré, hol egybeforrtukat nem mutatta szemhatár.
Végül úgy határoztunk, hogy eredeti tervünkhöz híven mind a négy felderítő aeroplánnal elrepülünk keletnek ötszáz mérföldet, és új altábort verünk, amely, mint tévesen hittük, valószínűleg a kontinens kisebbik részére fog esni. Az innen származó kőzetminták fölöttébb kívánatosak lennének összehasonlítás céljára. Mind ez idáig kitűnő egészségnek örvendtünk - a citromlé kellően ellensúlyozta a sózott és dobozolt élelemből álló egyhangú étrendet, és a hőmérséklet, amely áltatában nem ereszkedett mínusz húsz fok alá, megkímélt attól, hogy legvastagabb szőrméinket kelljen viselnünk. Nyár derekán jártunk, és ha elég gyorsak és gondosak leszünk, márciusra befejezhetjük a munkát, és megmenekülhetünk az unalmas teleléstől a hosszú délsarki éjszakában. Nyugatról több alkalommal is vad szélviharok törtek ránk, ám sikerült kár nélkül megúsznunk, hála Atwood ügyességének, aki súlyos hókoloncokból kezdetleges hangárokat és szélfogókat emelt, és hóval erősítette meg a tábor legfontosabb épületeit. Annyi szerencsével és sikerrel jártunk, hogy az már szinte ijesztő volt.
A külvilág ismerte programunkat, és tudomása volt ama sajátos konokságról is, amellyel Lake ragaszkodott hozzá, hogy az új táborba történő átvándorlásunk előtt tegyünk egy felderítő utat nyugati, vagyis inkább északnyugati irányba. Láthatólag rengeteget törte a fejét a palában lelt háromszögletű sávos nyomon, riasztóan szokatlan vakmerőséggel olvasva ki belőle bizonyos természeti és földkorszaki ellentmondásokat, melyek vérig sarkantyúzták kíváncsiságát, és mohó vágyat ébresztettek benne további fúrásokra és robbantásokra a nyugat felé elnyúló képződményben, amelyből a töredékek származtak. Különös módon meg volt győződve róla, hogy a nyomot egy nagydarab, ismeretlen-teljesen osztályozhatatlan és a fejlődés figyelemre. méltóan magas fokán álló szervezet hagyta maga után, holott a lenyomatot megőrző szikla oly ősrégi volt - kambriumi, ha ugyan nem prekambriumi -, ami nemhogy a magasan szervezett életformák, de egyáltalán mindenféle élet lehetőségét kizárta az egysejtűek vagy legföljebb a háromkaréjosak szintjén fölül. A töredékeknek és rajtuk a különös jelnek a kora ötszázmillió és ezermillió év között lehetett.
II.
Úgy látom, hogy rádióközleményeink Lake indulásáról északnyugatra, a láb és képzelet nem járta tartományba, alaposan felajzották az emberek fantáziáját, pedig örült reményeit a biológia és a geológia forradalmasításáról nem is hoztuk nyilvánosságra. Január 11-től 18-ig tartó előkészítő szánútján, amelyre Pabodie is elkísérte ötödmagával, miközben egy magasra gyűrődött jégtaréjon való zűzravaros átkelés hevében sajnálatos módon elveszítettek két kutyát, a fúrások még több archaikumi palát hoztak felszínre. Még az én fejemben is szöget ütött a kövületek rendkívüli bősége ebben a hihetetlenül ősi rétegben. Ezek azonban igen kezdetleges életformáktól származtak, és nem voltak ellentmondásosabbak a prekambriumi kőzetekben előforduló egyéb nyomoknál, ennélfogva még mindig nem értettem, miért kellene Lake unszolására beleszuszakolnunk sűrű programunkba egy olyan közjátékot, amely valamennyi repülőgépünket, sok embert és az expedíció teljes gépparkját igénybe veszi. Végül nem vétóztam meg a tervet, de úgy döntöttem, nem kísérem el az északnyugatnak tartó csapatot, bármennyire fontosnak tartotta is Lake az én geológiai szakvéleményemet. Ha elmentek, mi ott maradunk Pabodie-vel és öt társunkkal a támaszponton, és kidolgozzuk a keleti utazás menetrendjét. Az egyik gép a költözködés előkészítésére el fog repülni a McMurdo-szoroshoz egy kiadós benzinutánpótlásért; ez azonban még várhat egy ideig. Megtartottam magamnak az egyik szánt és kilenc kutyát, mert nem bölcs dolog bármily csekély időre szállítóeszköz nélkül maradni egy ilyen ősidők óta halott, puszta világban.
Amint tudjuk, Lake fiókexpedíciója az aeroplánok rövidhullámú adóival küldött az ismeretlenből üzeneteket, melyeket egyszerre vett a déli támaszponton a mi készülékünk és a McMurdo-szorosnál az Arkhamé, hogy ötvenméteres hullámhosszon továbbítsa őket a külvilágnak. Január 22-én' hajnali négykor indultak, és alig két óra múlva vettük az alsó adást, amelyben Lake elmondta, hogy leszálltak, és innen valami háromszáz mérföldre elkezdték a mérsékelt arányú olvasztást és fúrást. Hat órával utána kaptuk a második és nagyon fölhangolt beszámolót a lázas vakondmunkáról és a sekély tárna robbantásáról. E művelet megkoronázásaként palatöredékeket és bennük több nyomot találtak.
Három órával később tömören tájékoztattak, hogy folytatják a repülést a csontig maró kíméletlen szélviharban; és amikor üzenetben tiltakoztam a további kockázatok ellen, Lake kurtán annyit válaszolt, hogy új példányai megérnek minden kockázatot. Beláttam, hogy felindultsága a zendülés határát súrolja, egyébként se tehetnék semmit, amivel megfékezhetem az egész expedíció sikerét veszélyeztető meggondolatlanságot; de azért ijesztő volt elgondolnom, hogyan veszi be magát kollégám mind mélyebbre a viharok és kifürkészhetetlen titkok baljóslatú és álnok fehér végtelenjébe, amely mintegy ezerötszáz mérföldön át húzódik a Queen Mary-part és a Knox-part félig ismert, félig sejtett vonaláig.
Aztán újabb másfél óra múlva megjött Lake gépéről az a kétszeresen izgatott üzenet, amely úgy megváltoztatta érzelmeimet, hogy azt kívántam, bárcsak elkísértem volna a csapatot: .
"22.05. A gépen. Hóvihar után elöl minden eddiginél magasabb hegyláncot pillantottam meg. A fennsík magasságából ítélve nagysága a Himalájáéval vetekszik. Szélesség valószínűleg 76° 15', hosszúság 113° 10'. Kelet-nyugati irány, ameddig szem ellát. Két füstölgő vulkán gyanítható. Csúcsok feketék, hótakaró nélkül. Lezúduló szélrohamok zavarják navigálást."
Ezek után Pabodie-vel és öt társammal rátapadtunk a vevőre. Az innen hétszáz mér- 9 földre húzódó titáni hegylánc gondolata a legmohóbb kalandvágyat lobbantotta fel bennünk, és ujjongtunk, hogy nem is mi, de a mi expedíciónk fedezte föl. Félóra múlva megint hívott Lake:
"Hegylábnál Moulton gépe kénytelen leszállni fennsíkra, sérülés nincs, talán kijavítható. Visszatérés vagy további szükséges helyváltoztatások esetén legfontosabb felszereléseket átrakom többi háromra, bár teherrel repülni pillanatnyilag nem szükséges. Hegység minden képzeletet felülmúl. Felderítésre megyek Carroll kiürített gépével."
"El nem tudnák képzelni. A legnagyobb csúcsok bizonyosan magasabbak tízezer méternél. Everest mellettük semmi. Atwood teodolittal méri a magasságot, közben Carroll-lal felszállunk. Vulkánokkal valószínűleg tévedtem, a képződmények rétegesnek tűnnek. Talán prekambriumi pala más rétegekkel vegyesen. Kelönös kontúrok, legmagasabb csúcsokhoz szabályszerű négyzetek tapadnak. Bámulatra méltó alacsonyan járó nap vörös-arany fényében. Mint álombeli rejtelmes világ vagy ember nem járta tiltott tündérország kapuja. Bárcsak láthatnák!"
Noha aludnunk kellett volna már, egyikünk sem gondolt visszavonulásra. Ez lehetett a helyzet a McMurdo-szorosnál is, ahol a raktárban és az Arkhamen ugyancsak vették az üzenetet, mivel Douglas kapitány mindenkinek gratulált a fontos felfedezéshez, Sherman pedig, a raktár vezetője, osztozott érzelmeiben, Természetesen bánkódtunk a sérült aeroplán miatt, de azt reméltük, hogy könnyen meg lehet javítani. Aztán este tizenegykor megint üzenetet kaptunk Lake-től:
"Át Carroll-lal legmagasabb előhegyek fölött. Ilyen időben nem merek próbálkozni igazi csúcsokkal, majd később. Vérfagyasztó emelkedés, fáradságos előrehaladás, de megéri. Tömör óriás hegység, nem lehet belátni mögéje. Sok csúcs meghaladja a Himaláját, nagyon sajátosak. Hegylánc prekambriumi palának tűnik, számos más vetődéses rétegre utaló egyértelmű jelekkel. Tévedtem vulkánosságra vonatkozóan. Szemhatáron túl nyúlik el minden irányban. Körülbelül 6300 métertől fölfelé semmi hó.
Legmagasabb csúcsok lejtőin különös képződmények. Rerih-képek meredélyein gubbasztó vén ázsiai kastélyokhoz hasonló, szabályosan függőleges oldalú, zömök, irdatlan téglatestek, függélyes-sarkos alacsony bástyafalak. Messziről lenyűgözőek. Párhoz közelebb repültünk, Carroll szerint kisebb darabokból állanak, valószínűleg inkább erózió. Évmilliók viharaitól, időjárás-változásaitól morzsalékos, lecsiszolt élek.
Főként felsőbb részek világosabbak hegyoldal többi látható rétegénél. Nyilvánvalóan kristályos kőzet. Közelebb repülve sok barlangszájat látunk, többségük szokatlanul szabályos négyszög vagy félkör. Ide kell jönnie megvizsgálni. Rengeteget láttam egy csúcson. Magasság 9000-10 500 méter körül. Feljöttem 6450 méterig, pokoli, vérfagyasztó hidegben. Szél fütyül, orgonál szorosokban és barlangokban, repülést egyelőre nem veszélyezteti."
Lake ezután még harminc percen át zúdította ránk megfigyeléseinek pergőtüzét; és tudomásunkra hozta, hogy gyalogszerrel meg akarja mászni valamelyik csúcsot. Azt feleltem, hogy csatlakozom hozzá, mihelyt küldeni tud egy gépet, Pabodie-vel pedig ki fogjuk dolgozni a legjobb üzemanyag-tervezetet, hogy hol és hogyan tároljuk a benzint, tekintettel expedíciónk megváltozott jellegére. Lake fúrásaihoz és repülőgépes földerítéseihez töméntelen benzinre lesz szükség a hegyek lábánál kiépíteni tervezett új támaszponton; lehetséges, hogy ezen a nyáron mégsem keríthetünk sort a keleti útra. Ennek megfelelően kapcsolatba léptem Douglas kapitánnyal, és megkértem, hogy tétessen partra annyi benzint, mennyit lehet, és az általunk hátrahagyott egyetlen kutyafogattal küldje fel a jégfalra. Közvetlen utat kellett vágnunk a McMurdo-szorostól Lake-ig az ismeretlenen.
Később felhívott Lake, és közölte elhatározását, hogy ott vernek tábort, ahol Moulton aeroplánjának le kelfett szállnia, és ahol egyébként is folyamatban vannak már a javítások. A jégréteg nagyon vékony, hellyel-közzel kilátszik a sötét talaj, és a további kutyaszános expedíciók vagy hegymászások előtt itt, ezen a ponton fog fúrni és robbantani. Elmondta, hogy a táj fenséges szépségére nincs szó, és hogy milyen furcsa érzés itt lenni az irdatlan, szótlan ormok lábánál, amelyek úgy szöknek a magasba, mint égig érő fal a világ peremén. Atwood teodolitos mérései szerint az öt legmagasabb csúcs eléri a 9000-10 200 métert. Lake-et érezhetően felzaklatta a tisztára söpört terep, amely minden eddigi szélviharnál hevesebb, irtózatos orkánokra utalt. Tábora alig több mint öt mérföldre terült el onnan, ahol minden átmenet nélkül tornyosultak fel a magasabb előhegyek. Szinte hallottam hangjában a hétszáz mérföldes jeges űrön is átnyilalló, tudat alatti riadalmat, amikor sürgetett, hogy igyekezzünk a munkával, és minél hamarabb rendezkedjünk be a különös, ismeretlen vidéken. Ő most mindjárt nyugovóra fog térni az egész napos példátlan rohanás, munkálkodás és eredmények után.
Reggel háromoldalú megbeszélést folytattam rádión Lake-kel és Douglas kapitánnyal az egymástól jókora távolságra levő két támaszponton. Megegyeztünk, hogy Lake egyik aeroplánja idejön a táboromba, fölvesz engem, Pabodie-t, öt társunkat és annyi üzemanyagot, amennyit elbír. Ha Lake-nek lesz elegendő benzinje a tábor fűtéséhez és a fúrásokhoz, a maradék üzemanyagról a keleti úttal együtt ráérünk néhány nap múlva dönteni. A régi déli támaszponton is szükség lenne újrafeltöltésre, ám ha a keleti utat elhalasztjuk, akkor ezt a bázist sem fogjuk használni jövő nyárig, Lake-nek pedig egyébként is ki kell küldenie egy gépet, hogy kifürkéssze a közvetlen összeköttetést az újonnan föllelt hegyek és a McMurdo-szoros között.
Pabodie-vel azt terveztük, hogy a körülményektől függően rövid vagy hosszú időre lezárjuk a támaszpontot. Ha a Sarkon telelünk, akkor valószínűleg Lake támaszpontjáról repülhetünk az Arkhamhez, anélkül hogy vissza kellene térnünk ide. Több kúp alakú sátrunkat máris megerősítettük kemény hókoloncokkal, és most elhatároztuk, hogy a munka betetőzéséül állandó falut fogunk építeni. Lévén, hogy bőségesen el volt látva sátrakkal, Lake-nek marad elegendő mindenre azután is, ha mi megérkezünk. Megüzentem rádión, hogy még egy nap munka és egy éjszaka pihenés után készen állunk Pabodie-vel az északnyugati útra.
Délután négytől azonban ugyancsak lelassult a tempónk, mert Lake a legdöbbenetesebb és legfelvillanyozottabb üzeneteket kezdte el küldözgetni. Napja rosszul indult, mert az úgyszólván meztelen sziklafelület repülőgépes felderítése közben nem lelte nyomát a keresett archaikumi és proterozoikumi kőzeteknek, amelyek a táborhoz csalárdul incselgő közelségben sötétlő gigászi ormok tetemes részét alkották. A futtában látott sziklák többnyire jura és komancs kori homokkőből, illetve perm és triász kori agyagpalából voltak, hellyel-közzel egy-egy fényes fekete kitüremlés kemény, palás szénre utalt. Ez eléggé elcsüggesztette Lake-et, aki minden tervét az ötszázmillió évesnél is korábbi kőzetminták feltárására alapozta. Tisztában volt vele, hogy ha meg akarja találni a különös nyomokat rejtő archaikumi palarétegeket, akkor az itteni előhegyekből hosszú szánutat kell tennie, föl, a titáni ormokra.
Mindazonáltal elhatározta, hogy az expedíció általános programjának keretében helyben is vég hajt fúrásokat; így hát összeszereltette a fúrót, és munkába állított öt embert, miközbe többiek befejezték a táborverést és a sérült aeroplán kijavítását. Első mintavételhez a kitakart kőzetek legpuhábbját - a tábortól körülbelül negyedmérföldre eső homokkövet-választották; és a fúró simán is haladt előre, anélkül hogy nagyobb mérvű kiegészítő robbantásokhoz kellett volna folyamodniuk. Körülbelül három órával később, az első igazán jelentős robbantás után történt, hogy meghallották a fúrószemélyzet ordítását, és a művezető, a fiatal Gedney, berontott a táborba az elképesztő hírrel.
Barlangra bukkantak. Fúrás közben még korábban felváltotta a homokkövet egy komancs kori mészkőér, telve parányi fosszilis lábasfejűekkel, korallokkal, tengeri sünökkel, helyenként kovás szivacsokról és tengeri gerincesekről árulkodó jelekkel, mely utóbbiak valószínűleg páncéloshalaktól, cápáktól és vérteshalaktól származtak. Ezek egymagukban is elég fontosak voltak, lévén az első gerinces kövületek, melyekre az expedíció rábukkant, hanem amikor röviddel ezután üregbe szaladt a réteget átütő fúrófej, megújult és kétszer oly lángoló lelkesedés kerítette hatalmába az ásatókat. Egy kiadós robbantás feltárta az altalaj titkát, és a másfél méterszer 90 centiméteres, fűrészes peremű nyíláson túl ott ásított a mohó kutatók előtt egy karéja a sekély homokkőüregnek, amelyet több mint ötvenmillió évvel ezelőtt mélyítettek egy rég elmúlt trópusi világ csörgedező talajvizei.
A kivájt réteg nem volt vastagabb 2-2,5 méternél, ám végeláthatatlanul terjedt tova minden irányban, és az enyhe, friss légvonat arról árulkodott, hogy szétágazó föld alatti barlangrendszerhez tartozik. Padlatát és mennyezetét sűrűn benőtték a több helyütt oszloppá egyesült jókora sztalaktitok és sztalagmitok; de mindennél fontosabb volt az a héjakból-csontokból tömörült vaskos üledék, amely itt-ott majdnem eltorlaszolta a járatot. A legnagyobb őslénytudósnak nem lett volna elég egy év, hogy számba vegye és osztályozza mindazon krétakori, eocén és egyéb állatfajokat, amelyeknek csontjai a mezozoikumi páfrányfák és gombák dzsungeleiből, a harmadkori cikászpálmák, legyezőpálmák és kezdetleges zárvatermők ősvadonaiból mosódtak ide és vegyültek el: puhatestűek, rákpáncélok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak és korai emlősök, nagyok és kicsik, ismertek és ismeretlenek. Nem csoda, ha Gedney üvöltve rohant vissza a táborba, és nem csoda, ha ki-ki lecsapta, ami a kezében volt, és vágtatott a harapós hidegben oda, ahol a magas torony mutatta a föld zsigereinek és az eltűnt évmilliók titkainak újonnan nyitott kapuját.
Amikor Lake jóllakatta első mohó kíváncsiságát, üzenetet firkantott noteszébe, és visszaszalajtotta a fiatal Moultont a táborba, hogy adja le rádión. Én ekkor hallottam először a felfedezésről, a korai kagylóhéjakról, vértes- és páncéloshalak csontjairól, labyrinthodontusok és theriodontusok maradványairól, mosasaurusok hatalmas koponyacserepeiről, dinosaurusok csigolyáiról és páncéllemezeiről, pterodactilusfogakról és szárnycsontokról, archaeopteryxek törmelékeiről, miocén cápafogakról, kezdetleges madárkoponyákról és olyan ősemlősök csontjairól, mint a Palaeotherium, a Xiphodon, az Eohippus, az Oreodon és a Titanotherium. Masztodonhoz, elefánthoz, tevéhez, szarvashoz vagy szarvasmarhához fogható kései fejlemények nem fordultak elő, amiből Lake arra következtetett, hogy az utolsó üledékek az oligocénben kerültek ide, és az üreges réteg legalább harmincmillió éve olyan kiszáradt, halott és hozzáférhetetlen, amilyen mostanáig volt.
Másrészt rendkívüli módon túltengtek a nagyon korai életformák. Bár a hatszögletű ventriculita-szivacsokhoz hasonló tipikus zárványokból ítélve maga a mészkő a jura és a kréta határmezsgyéjén keletkezett, és ennél egy perccel sem lehetett öregebb, az üregbe hullott fék meghökkentően magas arányban tartalmazott ennél jóval ősibb korokhoz tartozónak vélt kezdetleges halakat, puhatestűeket és korallokat, a szilur és az ordovíciumi korból egyaránt. Elkerülhetetlenül adódott a következtetés, hogy a világnak ebben a részében szembeszökő és egyedülálló folyamatosság állt fent az élet háromszázmillió évesnél is régibb és alig harmincmillió éves formái között. Hogy az oligocén után, amikor a barlang bezárult, meddig tartott ez a folyamatosság, azt természetesen csak találgatni lehet. Bárhogyan is volt, a pleisztocénben, úgy ötszázezer éve - ennek az üregnek a korához képest tegnap - a rettentő eljegesedés mindenképpen véget vetett a primitív létformáknak, amelyeknek itt sikerült túlélniük önnön korukat.
Lake nem érte be az első üzenettel; Moulton még vissza sem érhetett, amikor már megírta a másodikat, és küldte is vissza a havon át a táborba. Ezek után Moulton lehorgonyzott az egyik aeroplán rádiója elé, onnan továbbítva nekem - és az Arkhamnek, hogy adja tovább a külvilágnak- a sűrű följegyzéseket, amelyeket sorra hoztak Lake fullajtárjai. Újságolvasó emberek emlékezni fognak, micsoda felzúdulást váltottak ki tudományos körökben annak a délutánnak a jelentései. Annyi év után ezek eredményeként szerveződött meg a Starkweather-Moore-expedíció, amelyet oly kétségbeesetten szeretnék eltéríteni céljától, De jobb, ha szó szerint közlöm Lake jelentéseit, úgy, ahogyan McTighe, támaszpontunk rádiósa fordította le őket gyorsírásos ceruzajegyezetekből:
"Fowler hihetetlen felfedezése robbantásból származó homok- és mészkőtörmelékben. Számos tisztán kivehető, archaikumi palában találtakhoz hasonló háromszögű rovátkolt nyom, bizonyítva, hogy hatszázmillió évnél idősebb forrása elélt komancs korig. Elhanyagolható morfológiai változások, átlagos magasság csökkenése, komancs kori nyomok legfeljebb primitívebbek vagy korcsabbak régebbieknél. Hangsúlyozza sajtónak felfedezés fontosságát. Az lesz biológiában, mint Einstein matematikában és fizikában. Összecseng előző munkámmal, és kibővíti következtetések körét.
Gyanúmat támasztja alá, hogy Földön őssejttel kezdődő ismert fejlődés előtt létezett szerves élet ciklusa vagy ciklusai. Ezermillió éve jelent meg és differenciálódott, mikor fiatal bolygó lakhatatlan volt bármely életforma vagy átlagos protoplazma-képződmény számára. Kérdés, mikor, hol és hogyan."
"Később. Nagy testű szárazföldi és tengeri gyíkfélék, kezdetleges emlősök vizsgálatánál egyes csonttöredékeken sajátságos sérülések vagy sebek, nem tulajdoníthatók egyetlen korszak egyetlen ismert ragadozójának vagy húsevőjének sem. Kétféle: egyenes, mély furatok és szilánkos törések. Egy-két esetben sima felületű törés. Kevés sérült példány. Elemlámpát kérek táborból. Cseppkövek lenagyolásával folytatom föld alatti terület kutatását."
"Még később. Sajátságos zsírkőtöredékre bukkantam, keresztmetszete kb. 12 cm, vastagsága 3 cm, nem hasonlít helyi képződményekhez, színe zöldes, korra utaló jel nincs. Feltűnően sima és szabályos. Ötágú csillag alakú, hegyei letörve, belső szögeknél és felül középen további hasadások. Töretlen felület közepén apró csiszolt bemélyedés. Roppant érdekes származás és erózió szempontjából. Valószínűleg természet vízcsiszolta tréfája. Caroll nagyítóval további geológiailag fontos jeleket vél felfedezni. Szabályos mintát alkotó kis pontok csoportjai. Kutyák egyre nyugtalanabbak munkánk közben, zsírkő mintha bőszítené őket. Meg kell vizsgálnom, van-e különös szaga. Ismét jelentek, ha Mills meghozza lámpákat, és elkezdjük föld alatti kutatást."
"22.15. Fontos felfedezés. Orrendort és Watkins lámpa mellett, föld alatt, 21.45-kor teljesen ismeretlen, óriási kövületet talált; valószínűleg növény vagy ismeretlen tengeri sugárállat hatalmasra nőtt példánya. Ásványi sóktól tartósított szövet. Bőrkemént', helyenként meghökkentően ruganyos maradt. Végein és oldalt letört részek nyomai. Hossz 180 cm, átmérője középen 105 cm, két végén 30 cm-re keskenyedik. Hordószerű, dongák helyén öt kidudorodó taréj. Taréjak középvonalában vékony kocsányokra emlékeztető oldalnyúlványok. Taréjak közötti barázdákban különös kinövések - legyezőként nyitható-csukható fésűk vagy szárnyak. Mind súlyosan sérült egy kivételével, ennek fesztávolsága majdnem 210 cm. Emlékeztet ősi mítoszok szörnyeire, főleg Necronomicon legendás Véneire.
Mirigyszerű tömlőkből álló vázra feszített, hártyás szárnyak, hegyükön szabad szemmel látható, apró nyílások. Törzs vége ráncos, nincs támpont, mi van belül, mi törhetett le. Táborba visszaérve boncolnom kell. Nem tudom, növény vagy állat. Sok tulajdonsága szinte hihetetlenül kezdetleges. Mindenkit nekiállítottam cseppköveket dönteni, új példányokat keresni. Találtunk összeforrt csontokat, de ez várhat. Bajok a kutyákkal. Nem bírják az új leletet, darabokra szaggatnánk, ha nem tartanánk távol tőlük."
"23.20. Dyer, Pabodie, Douglas figyelmébe. Főbenjáró - mondhatnám páratlan - jelentőségű esemény. Arkham azonnal hívja Kingsport Headet. Sziklán hordóidomú különös őslény hagyott nyomokat. Mills, Boudreau, Fowler újabb tizenhármat lelt föld alatt, nyílástól 12 m-re, érdekesen legömbölyített és mintázott zsírkőtörmelékkel elegyest. Zsírkövek kisebbek előzőleg találtnál, csillag alakúak, de néhány kivételével nem töröttek.
Szemes képződmények, nyolc tökéletes állapotban, minden függelékkel. Felszínre hoztuk őket, kutyákat messzire vittük, nem bírják őket. Figyelmesen írják, olvassák vissza pontosság kedvéért, azután közöljék újságokkal."
"Tárgyak összesen 40 cm hosszúak. Hordóidomú, ötszörösen taréjos törzs hossza 180 cm, átmérője középen 105 cm, végein 30 cm. Sötétszürke, hajlékony és hihetetlenül szívós. Taréjak közötti barázdákban ugyanilyen színű, összecsukott, kinyitva 210 cm hosszú szárnyak. Váza világosabb szürke, csöves vagy tömlős, szárnyak végén nyíló- ' sok. Kiterjesztett szárnyak széle fűrészes. Törzs felezővonalában, függőleges taréjak gerincén egy-egy, összesen öt, szorosan összehajtogatott, kihúzott állapotbán 90 cm-nél hosszabb világosszürke kar vagy csáp. Primitív tengeri liliom karjaihoz hasonló. 6 cm átmérőjű, 12 cm hosszú kocsányok, öt, 18-18 cm hosszú ágra oszlanak, melyekből apró, elvékonyodó tapogatók vagy kacsok ágaznak el, azaz minden kocsány huszonöt tapogatóra bomlik.
Törzs tetején világosabb szürke, gumós, kurta nyak, kopoltyúra utaló jelek, nyakon ötágú, tengeri csillagra emlékeztető, sárgás képződmény, bizonyára fej, 9 cm hosszú, merev, színjátszó csillangókkal borítva.
Fej vaskos és puffadt, átmérő csúcstól csúcsig 60 cm, csúcsok végein 6 cm hosszú, rugalmas, sárgás csövek. Fej közepén valószínű légzőnyílás. Minden cső végén gömbszerű kinövés, visszahúzható sárgás hártyája alatt vörösen irizáló üveges golyó, nyilvánvalóan szem.
Tengeri csillag idomú fej öt belső szögéből zsákszerű vörhenyes duzzanatban végződő, ugyanilyen színű, hosszabb csövek ágaznak ki. Duzzanatokon nyomásra éles, fehér, fogszerű kinövésekkel szegélyezett, 4 cm átmérőjű, harang alakú rések nyílnak, valószínűleg szájak. Csövek, csillangók, tengericsillag-fej csúcsai felfedezés pillanatában szorosan összehajtogatva; csövek és fejnyúlványok végei törzshöz és gumós nyakhoz tapadva. Szívóssága ellenére meglepően rugalmas.
Törzs alján fejképződmény elnagyolt mása. Gumós világosszürke pszeudonyak, kopoltyúra utaló jelek nélkül, rajta zöldes, ötágú tengericsillag-idom.
Szívós, izmos, 120 cm hosszú, elvékonyodó, tövüknél 14 cm, végükön 5 cm átmérőjű karok. Ötszörösen erezett, zöldes, hártyás, 16 cm hosszú, végükön 12 cm széles háromszögekben folytatódnak. Ez az uszony vagy álláb hagyott nyomot sziklákon ötven-hatvan vagy ezermillió éve.
Tengericsillag-idom belső szögeiből 60 cm hosszú, elvékonyodó, tőben 6 cm, végén 2 cm átmérőjű vörhenyes csövek ágaznak ki, végeiken nyílások. Minden rész hihetetlenül szívós és bőrszerű, de roppant rugalmas. Uszonyban végződő 120 cm hosszú karok kétségtelenül tengeri vagy egyéb mozgásra szolgálnak. Mozgás rendkívüli izmokra utal. Felfedezéskor kinövések test felső végében találhatókhoz hasonlóan szorosan ráhajtogatva pszeudonyakra és törzs végére."
"Még nem tudom határozottan, állat vagy növény, de az esélyek most állat mellett szólnak. Valószínűleg néhány kezdetleges tulajdonságát megőrző, a fejlődés hihetetlenül magas fokán álló sugárállat. Ellentmondó egyedi jellegzetességek ellenére félreismerhetetlen hasonlóság tüskésbőrűekkel.
Tekintve valószínű tengeri életteret, szárnyrejtély, talán vízi navigációra használták. Szimmetria érdekesen növényszerű, szemben állati aszimmetriával. Fejlődés hihetetlenül korai pillanata, koraibb eddig ismert legegyszerűbb ázalagénál, csúfot űz minden származástani elméletből.
Hibátlan példányok hátborzongató hasonlatossága primitív mondák alakjaira elkerülhetetlenül vezet sarkvidéki ősöreg lények feltételezéséhez. Dyer és Pabodie olvasták Necronomicont, látták Clark Ashton Smith általa ihletett lidérces festményeit, megértik, mire célzok, ha mondom, állítólag egész földi életet Vének teremtették viccből vagy tévedésből. Hallgatók szerint elgondolás nagyon ősi trópusi sugárállatok sugallta beteges képzelgéseken alapul, akárcsak Wilmarth emlegette történelem előtti népművészeti tárgyak - Cthulhu-kultusz tartozékai stb."
"Hatalmas új kutatási anyag. Összegyűlt példányokból ítélve üledékek valószínűleg kréta végéről vagy eocén elejéről származnak. Fölöttük tömör cseppkövek, nehezen eltávolíthatók, ám keménység megakadályozta károsodást. Csodálatos konzerválódás nyilvánvalóan mészkőnek köszönhető. Eddig nincs új, de később folytatom kutatást. Most táborba kell vinni tizennégy hatalmas példányt, kutyák nélkül, melyek dühösen csaholnak, és nem engedhetők közelükbe."
"Kilenc emberrel, hármat hátrahagyva kutyák őrzésére, kényelmesen elboldogulunk három szánnal, bár gonosz szél fúj. Aeroplánon kapcsolatba lépni McMurdo-szorossal és kezdeni anyag szállítását. Előbb felboncolom egyiket, csak aztán pihenhetünk. Bár lenne itt igazi laboratóriumom, Dyer szégyellje magát, mert meg akarta akadályozni nyugati utamat. Előbb világ legnagyobb hegyei, most ez. Ha nem expedíció fénypontja, nem tudom, micsoda. Befutottunk tudományosan. Pabodie, gratulálok fúróhoz, mely megnyitotta barlangot. Arkham szíveskedjék ismételni leírást."
Pabodie-ben és bennem szavakba nem foglalható érzéseket kavart ez az adás, és társaink nem nagyon maradtak le mögöttünk lelkesedésben. McTighe, aki menet közben, már a zümmögő adó mellett lefirkantott néhány szenzációs részletet, az egész sztenografált üzenetet átírta, amint Lake rádiósa befejezte az adást. Valamennyien méltányoltuk a korszakalkotó felfedezést, és mihelyt az Arkham rádiósa a kérésnek megfelelően visszaolvasta a leíró részeket, gratuláltam Lake-nek, és példámat követte Sherman is a McMurdo-szoros melletti raktárból és Douglas kapitány az Arkham fedélzetén. Később, mint az expedíció vezetője, néhány megjegyzéssel egészítettem ki az üzenetet, melyet az Arkham fog továbbítani a külvilágnak. Persze ilyen felajzottan képtelenség volt pihenni, és most már nem kívántam egyebet, mint minél gyorsabban eljuthatni Lake táborába. Csalódásomra azt üzente, hogy olyan orkán támadt a hegyekből, amely lehetetlenné tesz minden légi utat.
Másfél órán belül azonban minden csalódásomat elsöpörte a megújult lelkesedés. További üzeneteiben Lake elmondta, hogy sikerült beszállítani a táborba a tizennégy jókora példányt. Alaposan neki kellett feküdniük, mert meglepően súlyosak voltak; kilenc ember azonban egész takarosan elboldogult velük. A csapat néhány tagja most a tábortól biztos távolságban összecsap hóból egy cserényt a kutyáknak, hogy kényelmesebb legyen etetni őket. A példányokat otthagyták a tábor közelében a kemény havon, kivéve azt az egyet, amelyet Lake megpróbál kezdetleges eszközeivel felboncolni.
A boncolás a vártnál nehezebb feladatnak bizonyult, mert a kiválasztott ép és erőteljes példány félrevezetően rugalmas szövetei a frissen fölvert laboratóriumi sátorban égő olajkályha melegében sem veszítettek bőrszerű keménységükből. Lake nem tudta, hogyan ejthetné meg a szükséges bemetszéseket úgy, hogy az erőszakos beavatkozás ne károsítsa a finom részleteket, amelyekre kíváncsi volt. Igaz, volt még hét hibátlan példánya, ám ezt sem szabad meggondolatlanul elpocsékolni addig, amíg a barlang nem ad korlátlan utánpótlást. Így tehát eltávolította a dolgot, és bevonszolt helyette egy másikat, amely, noha mindkét végén megmaradt a tengeri csillagra emlékeztető képződmény, csúnyán össze volt zúzva, és törzse félig megrepedt az egyik ágaskodó taréj mentén.
Meghökkentőek és izgalmasak voltak a rádión sebtében leadott eredmények. Olyan eszközöktől, amelyekkel épphogy nyeszetelni lehetett az abnormális szövetet, aligha lehetett finomságot vagy pontosságot elvárni, de nekünk még e csekélyke teljesítménytől is elállt szemünk-szájunk. A biológiát teljes egészében felül kell vizsgálni, mert ebben a valamiben nem lehetett tetten érni a sejtosztódás semmilyen tudományosan ismert válfaját. Alig-alig kövesedett meg, és noha megvolt vagy negyvenmillió éves, belső szervei tökéletesen épek maradtak. A bőrszerű, romolhatatlan, szinte sebezhetetlen szövet szervezeti sajátosság volt, a gerinctelenek fejlődésének olyan ősi szakaszában alakult ki, amelyről sejtelmünk se lehet. Kezdetben száraz volt minden, amit Lake föltárt, ámde mihelyt a fölmelegedett sátor éreztetni kezdte olvasztó hatását, undorítóan orrfacsaró szerves folyadék tűnt fel a dolog ép oldalában. Nem vér volt, hanem láthatólag ugyanolyan rendeltetésű, de sötétzöld, sűrű nedv. Mire Lake idáig ért, addigra mind a harminchét kutyát átvitték a tábor melletti félkész karámba, de az állatokat még ebből a távolságból is bőszítette és vad csaholásra késztette a maróan terjengő szag.
Ahelyett hogy segítette volna a különös teremtmény elhelyezését az élőlények törzsfáján, a rögtönzött boncolás még áthatolhatatlanabbá tetté a titkot. Külsejével kapcsolatban minden feltételezés megállta a helyét, ennek alapján habozás nélkül lehetett volna állatnak minősíteni, ám a feltárás oly sok növényi jellegzetességet talált, hogy Lake reménytelenül összezavarodott. A dolognak volt emésztése és keringése, a salakanyag a csillag alakú hátsó vörhenyes csövein távozott. Első pillantásra úgy tetszett, hogy légzőszervei inkább oxigénnel, mintsem szén-dioxiddal működnek; voltak légrekeszekre utaló furcsa jelek, amelyek azt is elárulták, hogy a légzés a fej nyílásán kívül legalább még két, tökéletesen kifejlett rendszerrel, kopoltyúk és pórusok segítségével történt. Láthatólag kétéltű volt, és valószínűleg alkalmazkodott a hosszas levegőtlen hibernációs szakaszokhoz is. Hangképző szervei a központi légzőszervvel látszottak kapcsolatban lenni, ámde ellensúlyozhatatlan rendellenességet mutattak. Tagolt beszédet, szótagok ejtésének értelmében, aligha lehetett feltételezni róla, viszont nagyon valószínű, hogy képes lehetett széles skálájú, dallamosan fuvolázó hangokat hallatni. Izomzata szinte túltengett.
Az idegrendszer olyan bonyolult és fejlett volt, hogy Lake szóhoz se tudott jutni. Noha bizonyos tekintetben roppant kezdetleges volt, a lény olyan idegdúcokkal és összekötő idegpályákkal rendelkezett, amelyek a differenciálódás legmagasabb szintjét sejtették. Ötlebenyű agya meglepő fejlettséget mutatott, és bizonyos jelek szerint feji kemény csillangóin kívül olyan érzékszervei is voltak, melyek egyetlen más földi szervezetnél sem fordultak elő. Valószínű, hogy ötnél több érzékszennyel bírt, ezért viselkedésére nem lehetett következtetni létező analógiákból. Lake feltételezése szerint a kreatúra olyan kifinomultaban érzékeny és differenciált lehetett a maga primitív korában, mint a miénkben a hangyák és a méhek. Úgy szaporodott, mint a rejtvenőszők, nevezetesen a páfrányfélék, szárnyvégi spóratokjai segítségével, és nyilván telepből vagy előtelepből fejlődött ki.
Ebben a szakaszban azonban még oktalanság lett volna nevet adni neki. Úgy néz ki, mint egy sugárállat, de annál nyilvánvalóan több. Részben növény, meghatározó tulajdonságainak háromnegyed része azonban állati. Szimmetrikus körvonalaiból és más tulajdonságaiból világosan meg lehetett állapítani tengeri eredetét, későbbi alkalmazkodásának mértékét illetően azonban nem léteztek megbízható fogózkodók. A szárnyak makacsul azt sugallták, hogy a levegőben élt. El se tudtuk képzelni, mi történhetett meghökkentően bonyolult fejlődésében, hogy otthagyhatta nyomait az újszülött Föld archaikumi kövén. Ezért emlegette hóbortos szeszélyből Lake az ősi legendák csillagokról alácseperésző nagy öregjeit, akik viccből vagy tévedésből csapták össze a földi életet meg az odakintről jött, hegyekben tanyázó kozmikus lényeket, kikről a Miskatonic Egyetem angol tanszékének egyik néprajzos kollégája mondott vad meséket.
Lake természetesen fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy a prekambriumi nyomok ezeknek a példányoknak egy primitívebb ősétől származnak, de a régebbi kövületek magas szintű szerkezeti felépítésének vizsgálata után gyorsan elvetette a túlságosan kényelmes elméletet. Éppen hogy a későbbi körvonalakon mutatkozott fejlődés helyett hanyatlás. Az álláb nagysága zsugorodott, az egész alak eldurvult és leegyszerűsödött. Sőt, az imént vizsgált idegek és szervek sajátos módon bonyolultabb formák elkorcsosodásáról árulkodtak. Megdöbbentő módon túltengtek az elsatnyult-csökevényesedett részek. Mindent egybevetve kevés kérdésre született válasz; Lake ismételten a mitológiához folyamodott, és átmenetileg tréfásan "Vének"-nek nevezte ki leleteit.
Hajnali fél három felé úgy döntött, átmenetileg felfüggeszti a munkát, és pihen egy kicsit. Ponyvát borított a szétboncolt kreatúrára, kijött a laboratóriumi sátorból, és megújult érdeklődéssel tanulmányozta a sértetlenpéldányokat. Szöveteik felengedtek egy csöppet a sarki szüntelen napsütéstől; kettőnek-háromnak mintha nyiladoztak volna a fejcsúcsai és csövei; Lake azonban nem tartott tőle, hogy a majdnem húszfokos hidegben oszlásnak indulhatnának. Mindenesetre közelebb húzta őket egymáshoz, és rájuk dobott egy fölösleges sátrat, hogy védje őket a közvetlen napfénytől. Ez majd abban is segít, hogy az esetleges kipárolgás ne csapja meg a kutyákat, melyeknek ellenséges nyugtalansága most már kezdett komoly gondot okozni, holott ugyancsak messze voltak, és mind magasabb hófalak mögé rekesztette őket a lóhalálában sürgő, egyre népesebb munkacsapat. Lake-nek nehéz hókoloncokkal kellett lenyomtatnia a sátor sarkait, nehogy tovasodorja az erősödő orkán, amely gyilkos hullámokban zúdult alá a titáni hegyekből. Feltámadt félelmük a váratlan sarki szélviharoktól, és Atwood irányítása alatt hóval erősítették meg a sátrak, az új kutyakarám és az aeroplánok kezdetleges szélfogóinak hegyre néző oldalát. Ezek a szélfogók, amelyeket üres percekben kezdtek rakni kemény hótömbökből, egyáltalán nem voltak olyan magasak, mint kellett volna, és Lake végül minden emberét ide küldte át dolgozni.
Négy óra után végre elszánta magát, hogy takarodót fúj legénységének, amint a szélfogó magasabb lesz kicsit, és bennünket is pihenésre buzdított. Barátságosan elfecsegett Pabodie-vel az éteren át, ismételten magasztalva a valóban csodálatos fúrókat, melyek hozzásegítették felfedezéséhez. Atwood is köszönetének és hálájának adott kifejezést. Én szívből gratuláltam Lake-nek, elismertem, hogy neki volt igaza a nyugati úttal kapcsolatban, és megegyeztünk, hogy délelőtt tízkor rádiókapcsolatba lépünk egymással. Ha addigra elcsitul a szélvihar, Lake átküldi támaszpontomra az egyik aeroplánt. Még mielőtt nyugovóra tértem volna, küldtem egy utolsó üzenetet az Arkhamre, utasítva őket, hogy vegyék mérsékeltebbre a külvilágnak szóló híreket, mert az adatok olyan forradalmiak, hogy hitetlenkedés fogadná őket, amíg nem szolgáltatunk további bizonyítékokat.
III.
Azt hiszem, egyikünk se aludt túl mélyen vagy hosszan azon a reggelen. Lake fölfedezése miatti felajzottságunk csakúgy nem engedte, mint az egyre vadabbul dühöngő orkán. Olyan veszett erővel fújt, még ott is, ahol mi voltunk, hogy akaratlanul arra kellett gondolnunk, mennyivel komiszabb lehet a helyzet Lake táborában, az ismeretlen óriás hegyek lábánál, ahol ez a szél fölkélt és elszabadult. McTighe, tízkor talpon, megbeszélésünkhöz híven próbálta elérni Lake-et a rádión, azonban a fölkavart nyugati légtömegek valamilyen villamos zavarai megakadályozták az összeköttetést. Az Arkhammel mindenesetre sikerült kapcsolatba lépnünk, és Douglastól megtudtam, hogy ő ugyancsak hiába próbálta hívni Lake-et. A kapitány nem tudott a szélről, mert noha nálunk egyfolytában őrjöngött, a McMurdo-szorosban éppen csak fújdogált.
Feszülten figyeltünk egész napon át, és időnként megpróbáltuk utolérni Lake-et, de mindig eredménytelenül. Dél felé olyan tébolyult haraggal rontott nekünk a nyugati szél, hogy táborunk biztonságát kellett féltenünk, utána azonban elnyugodott, és csak mérsékelt erővel újult ki délután két órakor. Három óra után mély szélcsönd támadt, mi pedig kétszeres igyekezettel kerestük Lake-et. Ha fontolóra vettük, hogy négy aeroplánja van, mindegyiken egy-egy kitűnő rövidhullámú készülék, el nem tudtunk képzelni olyan közönséges balesetet, amely egyszerre tegye használhatatlanná mind a négy rádiót. De a süket csend csak tartott tovább, és ha arra gondoltunk, milyen fékezhetetlenül tombolhatott feléjük a szél, úgy akaratunk ellenére is a legsötétebb feltételezésekbe kellett bocsátkoznunk.
Ha
